A karácsony legismertebb jelképe a feldíszített fenyő - a karácsonyfa - állítása újabb keletű szokás, a parasztság körében csak az 1900-as évek első évtizedeiben terjedt el a városi polgárság közvetítésével. A XIX. század második felében még volt ahol sodrófát, mángorló sulykot kötöttek a mestergerendára, de általánosabb volt a termőág (rozmaring, nyír, kökény, boróka) felfüggesztése fejjel lefelé (a plafonról fejjel lefelé lógatott karácsonyfa tehát nem mai találmány).
A karácsonyi örökzöld termőág, életfa az évről évre megújuló természet ősi, mágikus jelképe a téli napforduló idején. A karácsonyi termőágat a középkorban kincs néven ismerték és a mennyezetről való függesztése az égből növést jelképezte. Az európai keresztény hagyományban bibliai elemekkel ötvöződött (paradicsomi életfa, tudás fája).
Az Ipoly mentén még a két világháború között is borókát állítottak (lógattak), amit a legközelebbi erdőből szereztek be.
Mézeskaláccsal, aranyozott dióval, piros almával, később már ezüstpapírba csavart kockacukorral is díszítették. A karácsonyfára aggatott gyümölcsök a következő év gazdag termését voltak hivatottak elősegíteni. A dió ősi termékenységi szimbólum és rontásűző erőt is tulajdonítottak neki. A néphagyományban az alma a szerelem, termékenység jelképe, piros színe pedig az életet szimbolizálja.
Fenyőt csak az 1950-es évektől vásároltak. A sublóton álló karácsonyfa alá betlehemet vagy a Szentcsaládot ábrázoló képeket tettek. Az ajándékozás a családtagoknak még későbbi szokás, régen csak a kántálók, betlehemezők kaptak ajándékot (ételt).
A karácsonyfát vízkeresztig, de néha farsangig a helyén hagyták, még akkor sem dobták ki, ha a levelei már peregtek. Így akarták biztosítani, hogy az állataikat az új esztendőben ne érje nagyobb vész.
Forrás:
Csáky Károly: Katalin-naptól Gergely-napig
Magyar Katolikus Lexikon
Magyar Néprajz VII. Folklór 3. Népszokás, néphit, népi vallásosság
Tátrai Zsuzsanna - Karácsony Molnár Erika: Jeles napok, ünnepi szokások
